Fullasztó ölelés - 6.Rész

            ChanYeol percenként nézegette, hogy jó-e már a tészta. Kész akart lenni a kajával, hogy mire BaekHyun felkel tudjon enni. Nem igazán értette hogyan tud a fiatalabb még mindig aludni ha az egész estét át szundította.

Megterítette az asztalt, a két tányért automatikusan egymás mellé helyezte, hiszen tisztában volt azzal, hogy a fiú megint megakarja majd etetni őt, amit igazán nem bánt.

Mikor meghallott egy nyüszítést, tudta nem SnowFlake az, hiszen kiskutyája éppen mellette pattogott. A nappaliba sétált, ahol BaekHyun értetlenkedve dörzsölte a szemét.

– Szia, Kölyök. – Bár tudta, hogy a fiú nem szerette ezt a becenevet, de nem bírta megállni. Túl édesen nézett ki ahhoz, hogy nevén szólítsa.

– ChanYeol? – pislogott rá, kutya szemei elkerekedtek, apró könnyek jelentek meg benne, ajkai vigyorra húzódtak, felpattant, kicsit megszédült de még így is a férfi karjaiba vetette magát, kezét pedig szorosan nyaka köré tekerte s boldogan sírva bújt a nyakába.

Az Alfa elmosolyodott miközben gyengéden a hátát simogatta, pedig közben majdnem megfulladt az apró test erős szorításáról. Ennyire félt volna, hogy tényleg elhagyja?

– Olyan kis butus vagy – kuncogott. – Mondtam, hogy nem hagylak el - ült le vele a bútorra, Baeknek eszébe se jutott, hogy kiszálljon az öléből, sőt egyre jobban tapadt hozzá, mint egy pióca.

– De ChanYeol! – hüppögött, karjait egyre jobban szorítva nyaka köré.

– Jól van, semmi baj – túrt bele hajába nyugtatóan, masszírozva a fejbőrét. – Azért vittelek el LuHanhoz, mert reggeltől délutánig dolgozom, a munkahelyre pedig nem vihetlek be.

– Nem akarok..

– Mit nem akarsz?

– Mhm.. – szorította össze szemét és úgy látszott erősen gondolkozik szavain – Dolgozni? – billentette oldalra a fejét.

– Nem akarod, hogy dolgozni menjek?

Bólogatni kezdett.

– Eh, akkor még is hogyan keressek pénzt? El kell tartanom magam. meg most már téged is. LuHan pedig segíteni is tud neked.

– Akkor se – csóválta a fejét. – Ma-maradj ve-velem.

– Nem lehet, Kölyök, sajnálom – sóhajtotta. – Biztos éhes vagy, menjünk enni – akart felállni, arra számított, hogy BaekHyun kiszáll az öléből, de tovább csüngött rajta. – Yah, nem vagy te majom – kocogtatta meg a lábát. – Kutyának földön a helye – tette hozzá incselkedve, de a fiú csak bámult rá, nem értve a viccet. – Ah, nem mint ha nehéz lennél – sétált a konyhába és a pultra ültette a Bétát.

Az ebéd ismét egymás etetésével fogyott el, Baek nagyon élvezte ezt a kis dolgot.. de hogy miért..

– Azért fürdeni remélem már le tudsz egyedül.

– Nem.

– Micsoda?

– Veled....

– Meg a frászt! – kezdte el lökdösni a szoba felé, majd miután betolta becsukta az ajtót. – Már tudod hogyan kell, nagy fiú vagy, sikerülni fog! – emelte fel a hangját s a falnak dőlt, várva arra, hogy meghallja a víz csobogását és miután megtörtént megkönnyebbülten ment elmosogatni a piszkos tányérokat.

Egy óra eltelt s kezdett aggódóvá válni. Még is mit csinál ennyi ideig? Felhúzott szemöldökkel akart benyitni, ám a fiú megelőzte, kitárta a fürdő ajtaját a pára pedig kiszállt.

– Hideg – motyogta BaekHyun átölelve meztelen testét.

ChanYeol megforgatta a szemét s lépett volna el a Béta mellett, hogy szerezzen neki egy törölközőt, de az álla a földig esett.

– YAH! Mit csináltál?! – kiáltott mérgesen, amire Baek összehúzta magát. – Remélem tudod, hogy ezt te fogod feltakarítani – morogta belépve a vizes-habos területre. – Veled tényleg csak a gond van – kezdte törölgetni a bőrét, amit a fiú csendben tűrt. – Gyere, adok ruhát. Hétvégén pedig bevásárlunk neked... szerencséd hogy jól keresek, mert ha nem így lenne már kiraktalak volna.

Miután Baekra adott egy régi - talán - kisebb göncöt a kanapéra telepedett, hogy SnowFlaket babusgassa.

Ha most Baek nem lenne itt elmehetne a konditerembe, de így. Unottan lehuppant a fotelba, fél szemmel nézte a fiút és utána bekapcsolta a tévét. A Béta rögtön felkapta tekintetét a hangra, lemászott a földre és a televízió elé mászott négykézláb. Vajon van valami koreai csatorna? Mert most az angolból egy szót sem fog érteni.. Elhúzta a száját, mikor valami hang nélküli mese ment, belenyúlt a zsebe mélyébe és kihalászta telefonját. Egy ideig csak szemezett az ismerős névvel a híváslistában majd egy nagy levegőt véve tárcsázni kezdett.

– Kibum? – szólt bele.

– Ó... Channie? Jaj, hát te még élsz? – nevetett meglepetten. – Hogy-hogy felhívtál?

– Segítséget szeretnék kérni – mondta s észrevette, hogy BaekHyun most rá figyel nagy szemekkel, oldalra döntött fejjel.

– Eh, csak akkor kellek ha segítség kell? – kuncogott.

– Tudod, hogy nem...

– Aha... na mond, mibe segítsek? – Szinte maga elé képzelte ahogyan dívásan felemeli az egyik szemöldökét.

ChanYeol elmesélte neki, Kibum pedig türelmesen végighallgatta.

– Eh, és miért nem te tanítod?

– Nincs hozzá türelmem.

– Hát.. még gondolkodom rajta, most éppen New Yorkban vagyok és eléggé elfoglalt vagyok a diákommal, szegény párának nehezen megy a matek a szülei pedig piszok jól megfizetnek.. szóval.. meglátom.

– Én is jól megfizetnélek – motyogta halkan. – Akkor ha eldöntötted hívj fel.

– Rendben, most megyek, légy jó Channie!

– Te is Kibum – ette le a telefont, majd BaekHyunre nézett aki még mindig megállás nélkül bámulta. – Tudod ilyenkor rohadt ijesztő vagy. Inkább a tévét nézd – mutatott a képernyőre, ám Baek felállt a földről, közelebb merészkedett majd ölébe ült, nyaka köré tekerve karjait, ChanYeol pedig hagyta, sőt a hátát elkezdte simogatni. – Most mire gondolsz, hm? Mi járhat a buksidban? – A Béta nem válaszolt csak oldalra döntötte a fejét homlok ráncolva. – Hiszen annyira butácska nem lehetsz ha értesz pár szót.. Na meg hogyan élted eddig túl? Ki adott neked ruhát? Ki etetett meg és még is honnan a fenéből tudod hogyan kell fogat mosni? Mi a jó egemért hagytak magadra a szüleid..

– ChanYeol.. – motyogta.

– Igen?

– Autó..

– Mi van vele?

– Autó  – nyüszítette, majd kezével próbált valamit mutatni.

– Ne haragudj, Pici, de nem értelek – csóválta meg a fejét.

Az ezüst hajú frusztráltan felsóhajtott és körbepillantott, majd mikor kiszemelt valamit felpattant, Yeol pedig kíváncsian figyelte amikor lekapta a polcról az autó modell.t – Igen, mi van vele?

A Béta toporogni kezdett lábával, felemelte a modellt és a másik tenyerének vezette.

– Autóbalest? – rakta össze a képet. – Áh, ezért nem akartál beülni? Szóval történt valami?

– A szüleim... egy másik kocsi? É-és el-elvitték őket.

Az Alfa megvilágosodva tátotta el a száját.

– Autó balesetet szenvedtek a szüleid? És a mentősök vitték el?

– Ki-kiraktak en..engem.. Ma-majd... autó.. és egy másik!

– Meghaltak a szüleid, BaekHyun?

– Meghaltak? – pislogott zavartan.

– Ah, mindegy.. Holnap délután visszamegyünk a rendőrségre.. ezt előbb is elmondhattad volna – sziszegte indulat nélkül. – Reméljük nem halottak.

– ChanYeol!

– Igen?

– Séta..

– Sétálni akarsz? Most? Annyira tudtam, hogy kutya vagy.. bár nem vettem pórázt, félő elszöksz.. bár ha hűséges vagy tőlem mehetünk – vont vállat, majd megkocogtatta a lábát, hogy szálljon ki az öléből.

*

Az utcák már sötétek voltak, mikor kiléptek, az alacsony fiú szorosan mellette haladt egy pillanatra se engedte el kabátja alját. Vajon miért akart kijönni Baek? Talán mert szereti a hideget, mint ő? Vagy hiányolja ezt? Na azért... ki akarna az utcán élni? Pontosan, senki! A Béta vezette, s nem úgy tűnt hogy csak az orrát követi, mint ha keresne valamit.. Áthaladtak az ismerős parkon, majd lassacskán egy szegényebb negyedbe értek. Mentek tovább és egyszer csak magabiztosan megállt egy nagyon leroncsolódott ház előtt, ahonnan kisebb fények hatoltak ki. Megállíthatta volna őt, kérdezve még is mit csinált mg is hagyta hogy az ajtó elé sétáljon amin bekopogott.

Egy alacsony idős néni nyitotta azt ki. Arcán a több ránc is megjelent mikor elmosolyodott, széttárta a karjait az ezüst hajú pedig félénken bújt az ölelésébe, míg ChanYeol értetlenkedve figyelt.