– Kelj fel álomszuszék – suttogott a fülébe, de a keverék csak felnyöszörögve próbálta elhessegetni a zavaró tényezőt próbálva tovább aludni. – Yah, kölyök – bökdöste meg. – Aish, you little brat – morogta angolul. – Baek baby, hoztam fagyit.
– Fagyit?! – pattant ki a szeme.
– Ó, te kis – csípett a karjába. – Neked mindig a kaján jár az eszed. – Hogy vagytok? – simított a kerek növekvő pocakjára.
– Hm, mivel felkeltettél mo-morcosan.
– Aha – forgatta meg a szemét. – Készülődj, csinálok nektek reggelit.. utána tanulunk.
– Na már Bummiee~ – nyafogott.
– Helyedben csöndbe maradnék.. a seggedben vannak a vizsgáid, szóval tessék komolyan venni.
– Olyan vagy... – biggyesztette le az ajkait miközben hasát simogatta. Kibum csak mosolyogva megrázta a fejét s a konyhába sétált.
A rémálma még mindig itt volt az agya hátuljában. Nem értette, hogy miért vannak benne olyan dolgok, mint például BaekHyun terhességének kezdete.. pedig már itt a valóságban már hét hónapja az.
– Miért is gondolkodom rajta... – rázta meg a fejét s halkan felkiáltott mikor megérzett fenekén két kezet, vállán pedig egy fejet. – Baek!
– Bocsi, mit csinálsz? – pislogott ártatlanul.
– Faszt... tojással.
– Uff.. azt majd ChanYeol ad nekem – vigyorodott el.
– Euw.. erre most rohadtul nem voltam kíváncsi.. és vedd le a kezed a seggemről.
– Hah.. bárcsak az enyém is ilyen jó lenne.
– Na jó, ülj le és egy szót se többet, még a végén megégetem magam miattad.
– Szeretlek – nyomot egy puszit a szöszi ajkaira s tette amit mondott, leült a legközelebbi székre, de mivel lába nem ért le lóbálni kezdte őket miközben dúdolgatott.
Ez a kölyök ~ mondta magának.
Miután megreggeliztek rutinosan tanulni kezdtek, semmi érdekes, tudta nem kéne kifárasztania a fiút agyilag, de a tanulmányai most nagyon fontosak.
– Baek baby – tette le a matek könyvet, így a fiú megkönnyebbülten hátradőlt.
– Igen?
– Pár napra megint el kell mennem...
– Me-megint Michael? Ne.. ne menj – ragadta meg a kezét. – Bántani fog...
– Nem fog – ölelte magához a keveréket. – Na, Baek baby ne sírj, semmi baj – túrt ezüst fürtjeibe. – Tudod, hogy visszajövök, mint mindig..
– Se sebekkel..
– Ah, na hagyd abba, még rosszat tesz a babádnak – törölte le a könnyeit. – Csak pár nap, oké? Addig tessék rendesen tanulni, most pedig tereljük a témát, mikor lesz a következő időpontod?
– Holnap.. azt akartam, hogy gyere.
– Ó, Kölyök..
– Eddig egy vizsgálatomon se voltál – tette durcásan karba a kezét. – Nem is akarod látni a kicsikémet, ugye? – fújta fel az arcát.
– BaekHyun...
– Tudtam! – állt fel hirtelen. – Nem is érdekel!
– De érdekel, hé.. hát hogy ne érdekelne, hm? Csak nekem ez nehéz – pillantott el.
– Miért?
– Tudod nekem is majdnem lett egy gyerekem, csak elvetéltem.. kicsit féltékeny vagyok.. és.. szomorú... Nem visz rá a lélek, ne haragudj.
– Bummie.. én ezt.. ah részvétem – bújt egyből vissza az Ómega mellé.
– Nincs semmi baj – hajolt le s forró csókot nyomott a világoskék szemű fiú hasára. – A lényeg hogy te boldog vagy – mosolygott rá.
x
Behunyta a szemét.. Ma mindegy egyes fájdalom amit az az ember okozott másoknak.. véget ér. A szíve hevesen dobogott, idegesen nyomogatta stressz labdát a kezében, bámulta a képernyőt, szabad tenyerét SeHun vállára helyezte.
– Biztos megtudod hackelni?
– Hát.. nagyon be van védve – hipergyorsasággal gépelt, hogy azt még egy gamer is megirigyelné. – De minden tőlem telhetőt megteszek, ám csak pár percig tudom fent tartani a rendszert.
– Mit foglal magába a pár perc?
– Hatot – préselte össze az ajkait.
– Oké.. talán az elég lesz, köszönöm SeHun a segítséged, sokat jelent...
– Tudom miken mentél keresztül.. mit áldoztál fel BaekHyunmért.. itt az ideje, hogy megszabaduljunk tőle, hogy mindenki aki annak a patkánynak dolgozik szabad legyen. Sok sikert Bummie.
A szőke bólintott, ledobta a földre a stressz labdát, nadrágja hátuljába dugta fegyverét, zsebébe pedig a pillangókését, s ráhajtotta túlméretezett pulcsiját.
Kicsit megrázta magát s elindult az épület felé. Lehet, hogy bízott SeHunban, attól még félt. Egy fa mellett megállt, tudva hogy odáig nem jut el a kamera látótere.
Telefonja megrezgett a zsebében, felnézett az épületre s látta hogy az áram kimegy ezzel vaksötétséget taszítva rá.
Az Ómega rögtön neki indult, annyi küldetést csinált már sötétben, hogy szemei tökéletesen hozzászoktak, jól látott minden alakot. Késére csavarta ujjait, zakatoló szívvel csukta be maga mögött az üveg ajtót s egyből lehajolt, felkészülve arra ha esetleg valaki tüzet nyitna rá. Hallotta a kétségbeesett hangokat, hogy mi történt az árammal, Kibum pedig tisztában volt azzal, miszerint Michael embereinek le kell adniuk telefont, így semmivel nem tudtak bevilágítaniuk.
Figyelte az árnyakat, megnyalta az ajkát és a megfelelő pillanatban elkapta az egyik férfi karját, nyaka köré szorította a kezét és mielőtt reagálni tudott volna a személy elvágta a torkát s elfektette a padlón. Ezzel már letelhetett egy perc.. francba ez így nem lesz, főleg hogy az illata miatt ráfognak jönni az itt létére. Megmotozta a halott testet, kihúzta zsebéből a fegyvert, eldobta messzire a tárgy pedig hangosan csapódott valaminek ezzel felvonva sokak figyelmét s egyből a hang után kutatni kezdte. Kifújta a levegőt, egy macska kecsességével futott végig a folyosón, a lépcsőn felfele futva még négy ember életével végzett.
A telefonja ismét megrezzent, ami anyit jelentett még van három perce. Mire az emeletre ért sokat vesztett az idejéből, emlékezetére támaszkodva eljutott Michael irodájáig, kicsit furcsálta, hogy egy őr se állt ott, talán megijedtel a hirtelen sötétségtől és leléptek.
Izzadt a tenyere, kezét a hűs kilincsre kulcsolta, lenyomta s lassan kinyitotta, megnyalta az ajkait, épphogy csak belépett az ajtón a mobilja kétszer rezgett a villanyok pedig felkapcsolódtak.. Halkan káromkodott, meghallotta maga mögött a hangos tapsolást, megakart fordulni ám halántékának nyomódott egy pisztoly.
– Ügyes próbákozás fiam, nagyon ügyes – nevetett rekedtes hangján. – De komolyan azt hitted, hogy eljuthatsz idáig és csak úgy megölhetsz, hn? – Az Ómega nem válaszolt. – Kinyírtad öt emberemet..
– Mit számít neked négy ember élete, itt úgy is mindenki meghal – köpte a szavakat.
– Talán – vonta meg a vállát. – Talán nem.. de a teteid megbocsáthatatlanok – csetintett egyet s egy magas férfit hurcoltak be.
– SeHun! – akart mozfulni, ám aki a fejéhez fogta a fegyvert nem engedte.
– SeHun nagyon fontos ember számomra Kibum... ám a történtek után.. – elővett asztala mögül egy dobozt, abból pedig kiemelt egy injekciós tűt. Megfogta Kibum karját és belenyomta a tűt, a szöszi pedig felszisszent, mikor a folyadék ami az injekcióba volt vérébe került.
– Mit adtál be neki?! – mordult fel a barna hajú Béta.
– Mivel kedves Kibummie még nem foglalt ebben két Alfa mérge volt, ami ugye egy Ómegának halálos.. Max két évig fog élni, mivel gyenge a hatása hiszen az a két nyomorék már halott.... de ebben a két évben is csak szenvedni fog – vigyorofott el. – Vigyétek őket a pincébe.. később számolok velük.
x
Belökték őket a cellába, leláncolták a kezóket, majd szó nélkül elhagyták a pincét.
– Jól vagy Kibum?
– Igen, és te? – SeHun már válaszolni akart, de egy hang elvonta a figyelmét.
– SeHun...?
– LUHAN?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése