Szabadság - 32.Rész

        Kibum a megfelelő pillanatra várt s szerencséjére gyorsan megtörtént, amin Michael megfordult, hátrabilincselt kezével megragadta a mögötte álló őr lábát és egy erős rántással húzott rajta egyet amitől a férfi elesett, feje hangosan koppant a földön rögtön kiütve a személyt, a másik lassan reagált, így mire ráfogta volna fegyverét felállt és megrúgta így ugyan úgy a földön kötött ki, LuHan pedig rálépett a mellkasára, lent tartva az őrt, a fegyvere már rég nem volt a kezében.

Michael meglepődött, azután ismét elvigyorodott.

– Mindig alábecsültelek fiam – tapsolt nevetve. – És most? Még mindig meg vagytok bilincselve.

A szőke hajú lassan pislogott, a bilincs pedig hangosan kötött ki a földön, előhúzta maga mögül a kezét, ujja között egy vékony és kicsi vas darab volt.

– Kellet neked megtanítani engem zárat törni bármiféle éles és kicsi tárgyal – mondta, s nem habozott tovább, neki ment a férfinak, aki egyáltalán nem fogta magát vissza, sőt sokkal nagyobb esélye van a nyerésre, hiszen ő maga tanította be Kibumot. Az Ómega még se engedte magát, minden gyűlölet ami az évek alatt történtek.. MinHo halála, a sok embert akit megölt, elrabolt. Könyörgésük, sírásuk.. Az a sok szex amit átélt.. ezek mind erőt adtak neki, hogy ne hagyja felülkerekedni a férfit. Azt az embert akit apja helyett apjának hívta, akire két csillogó szemmel felnézett... most szívből gyűlölte.

SeHun ugyan azzal a módszerrel kiszabadult a bilincsből, LuHanhoz sietett, hogy róla is levegye, párja lába még mindig az éber őrén volt, így leguggolt, megmarkolta a haját és beleverte a földbe mitől rögtön elájult.. vagy meghalt. Mire ment volna segíteni Kibumnak Michael már a torkához fogott egy kést, erősen tartva a harcias Ómegát.

– Vége van, Michael.. enged el – morogta.

– Ó, dehogy van, sose lesz vége – vigyorodott el s abban a pillanatban eldörrent egy fegyver, LuHan hatalmas szemekkel nézte végig ahogyan férje a térdére esik, mellkasára fogott kézzel, majd a férfi felé fordult akit még Kibum ütött ki.. hogy lehet már ébren? Ajkait összepréselve támadott rá kicsit sem érdekelve, hogy a pisztoly még mindig ott volt a kezében, kitépte a kezéből s lehet ő sose fogott fegyvert és nem ölt ember, jesszus soha eszébe se jutott.. még is, most hezitálás nélkül húzta meg a ravaszt.

Michael vigyora lehervadt, kezdett rohadt ideges lenni, pár kölyök lenyomja, ez elfogathatatlan Szorosabban fogta karját Kibum körül, miközben SeHun ájultan feküdt a földön, vér ömlött e mellkasából.

– Jobban teszed ha lerakod azt.

– Szó sem lehet róla – szipogott könny áztatott arccal. – Mi most elmegyünk Michael – tartotta ujját a ravaszon.

– Kötve hiszem. Ha nélkülem léptek ki ebből a pincéből az embereim egyből agyonlőnek.

– Miért csinálod ezt? Élvezed azt ahogy más szenved?! – ordította mérgesen, az idő kattogott, halálra volt rémülve, azt se tudta hogy férje életben van e... Tanácstalannak érezte magát így csak is Kibumot nézte, remélve, hogy mutat neki valamit. A szöszi pedig meg is tette, egy apró jelet adott arra, hogy lőjön bele Michael lábába. LuHan egy percig sem hezitált, bízott a férfiban, lejjebb eresztette a fegyvert és lőtt. Kibum megragadta az alkalmat, amint Michael felkiáltott a fájdalomtól, kitépte kezéből a kést, megfordult és elfintorodva figyelte ahogy az ördög térdére esik.

– Várj! – nézett rá könyörgően amikor látta, hogy Kibum felemeli a karját. – Komolyan megakarsz ölni? – nevetett keserűen. – Megmentettelek a pokolból.

Az Ómega megforgatta a szemét, nincs kedve ezt hallgatni, az érzelmei olyan voltak, mint egy hatalmas vihar, a villámok szívébe csapódtak, a dörgések pedig megremegtették egész valóját, csak véget akart vetni annak ami nem csak az ő, de mások életét is megkeserítette. Beletépett a férfi hajába, figyelmen kívül hagyva a szavait szúrta bele a kést a szemébe.

||x||

Kibum véres kezét bámulta, hosszú szőke tincsei szemébe lógtak. Maga se akarta elhinni, hogy vége. Minden ember, aki Michael keze alatt szenvedett most szabad. Az a sok ómega akik eladásra vártak.. szabadok.. az emberei akik elszenvedték ezt a hosszú korszakot, most mindegyik szabad, nem kell attól félniük, hogy meghalnak. De ami a legfontosabb.. hogy BaekHyun szabad.

Keserűen elmosolyodva pillantott Baekre, aki aggódó tekintettel bámulta a szobát ahol még éppen SeHunt műtötték, Yeol ott ült mellette párja hasát simogatva nyugtatóan. Ezért harcolt idáig.. ezért a látványért és rohadtul megérte.. még ha meg is hall - mert meg fog - mosolyogva fog távozni.

Mindenki egyszerre pillantott fel mikor az egyik orvos kijött a teremből, lehúzva szájmaszkját.

– A fiatal embernek erős az akarata, nyugodjanak meg, túl éli. Most még nem mehetnek be hozzá, jobban teszik ha haza mennek, ahogy elnézem kijár maguknak az alvás. Holnap pedig láthatják őt.

A társaság bólintott, kivéve LuHan. Az Ómega a padlót nézte, mélyen gondolataiba mélyedve. Kibum tisztában volt azzal mit is érezhet most, így csak vállba veregette együtt érzően, tudta nem megy innét sehova. Közel hajolt hozzá és a fülébe suttogott.

– Megtalálom a lányod, ígérem.

A férfi könnyes szemekkel pillantott rá és halkan megköszönte.

– Chan – állt fel. – Vidd szépen haza Baeket, nem kéne stresszelnie.

– Veled mi lesz?

– Nekem van még elintézni valóm – mondta, majd újra lepillantott véres kezére. Egyik nővér mondta neki hogy mossa le, de azóta se tette. Lehet ez betegesnek hangzik, ám örömmel töltöttel Michael vérének látványa.. csak így nem mehet sehova, elég furán nézne ki ha véresen sétálgatna az utcákon.. vagy máshol..

||x||

BaeKhyun óvatosan elfeküdt az ágyon, Yeol pedig mellé így rögtön hozzá tudott simulni.

– Szerinte té-tényleg megölte?

– Miért hazudott volna nekünk?

– Nem láttad az arcát? Gondterheltnek tűnt.. – rajzolt láthatatlan köröket az Alfa izmos mellkasára.

– Csak ő is aggódik SeHun miatt. Most már biztonságba vagy, Pici. Nincs mitől félned – nyomott egy puszit a homlokára.

– Yeol..

– Hm?

– Nem költözhetnénk Koreába?

– Baby..

– Tudom hogy okkal jöttél el onnan, de... én még mindig fé-félek itt.. El szeretnék innen me-menni...

– Ezt majd holnap megbeszéljük, rendben? Most aludj – húzta magukra a takarót.

– Chanyeol?

–Igen, Pici?

– Szeretlek..

– Én is szeretlek – mosolyodott el, megvárta míg párja elalszik, hogy utána rögtön elgondolkodjon.

Vissza Koreába, huh? Abba az országba ahonnan fájdalmas emlékek miatt menekült el. Oda vissza ahol gyerek kora egy pokolt volt. Még is.. Ha Baek oda akar költözni, akkor oda fognak. A múltat pedig le kell zárnia, itt hagyni Kanadát kicsit fájdalmas lesz, még is.. ha szerelméről van stó, akár életét is képes lenne eldobni.

Reggel korábban keltek fel, mint általában, ennek az oka nem más mint SeHun. Mind ketten gyorsan el akartak készülődni, hogy meglátogathassák sérült barátjukat. ChanYeol még mindig össze volt zavarodva az üggyel kapcsolatban, hogyan történhetett, ki lőtte le és miért? Még is úgy érezte, hogy barátjának is köze van Michaelhez, és ha ez így van..akkor minden egyes kérdésére választ akart.

– Yah! Park Chan Yeol, siess már, éhesek vagyunk! – nyafogott Baek, amire a férfi megforgatta a szemét.. Párja néha túlságosan is türelmetlen.

– Mint láthatod édes kicsi egyetlen virágszálam – kezdte gúnyosan. – Még csak most indítottam be a gázt – mutatott a tényre. – Vagy nyers tojást szeretnél reggelire hm? Mert a lábam között is van kettő, tőlem elszopogathatod, legalább az sose fogy el – vigyorodott el a végére, majd kitört belőle a nevetés mikor párja elvörösödött. – Ahww, csak vicceltem Baby.

– Hát nem volt vicces. Elment az étvágyam – fintorgott, ChanYeol egy apró mosollyal megrázta a fejét.

– Lehetetlen vagy – ült le mellé, megfogta BaekHyun gyönyörű nőies kezét és puszit nyomott rá. – Ami a tegnapit illeti, mehetünk Koreába, de még nem most. Hét hónapos terhes vagy, szóval nem engednélek repülőre. Itt szépen megszülöd, és mikor a baba nagyobb lesz akkor mehetünk, rendben?

– Tényleg nem baj? – biggyesztette le az ajkait.

– Ha rólad.. nem, ha rólatok van szó, akkor semmi sem baj. – Az ezüst hajú elmosolyodott és csókot nyomott párja ajkaira.

– Öhm.. Chan...

– Igen?

– Vissza jött az étvágyam..

– Te jó ég – nevetett hangosan.